HIHETETLEN, DE IGAZ
(olvasónktól)

     A történet, amit most el fogok mesélni sajnos egy igaz történet. Ez velem és a kisfiammal 2007. március 6-án esett meg Magyarországon, Kecskeméten. A történet annyira hihetetlen, hogy akárki meghallja az esetet hitetlenkedve mondja, hogy "ilyen nincs, ezt nem tehetik meg senkivel sem".
     Van egy rossz hírem mindenki számára - aki esetleg úgy dönt ebben az országban, hogy beteg lesz egyszer - DE MEGTEHETIK.
     Március 6-án éjszaka a 7 éves kisfiam fülfájással ébredt, adtam neki fájdalomcsillapítót, hogy tudjon aludni és reménykedtem ezzel el is múlik a fájdalma örökre. Sajnos ez nem így történt. Már hajnalban fent volt és sírt, mert újra fájt a füle. Újabb adag fájdalomcsillapító következett, amitől ideig-óráig javult is a helyzet. Reggel elindultunk a kecskeméti SZTK-ba (Nyíri út), hogy igénybe vegyük a kisfiam alapvető állampolgári jogát, miszerint joga van az ingyenes egészségügyi ellátáshoz. Az első döbbenet akkor ért minket amikor megláttuk a hosszan kígyózó sorokat a bejelentkezés előtt. Elképzeltem, hogy itt minimum két órát fogunk majd várni, hogy eljussunk a fülészetre. Ez szerintem egy felnőtt idegeit és türelmét is megviselte volna nemhogy egy 7 éves gyerekét. Szerencsénkre a fül-orr-gége bejelentkezés előtt csak hárman álltak, ami így "csak" 20 perc várakozást jelentett, de a két órás várakozási idő mellett ez igazán eltörpült. Örültem, hogy nekünk nem azoknak a hosszú soroknak a végére kellett állni. De sajnáltam azokat az embereket, akiknek be kellet állniuk azoknak a végére. Voltak köztük olyan emberek is, akik majd összeestek és a lábukon alig tudtak állni. Akik megtehették azok kísérővel jöttek - hogy az ismerős vagy rokon beálljon helyettük a sorba bejelentkezni és FIZETNI - hogy túl éljék valahogyan a hosszú és unalmas várakozási időt. Miután a 80 éves nagymama félrelökve mindenkit - még egy másik 80 éves nagymamát is - elsorolta gondjait hihetetlen arroganciával az üveg mögött ülő türelmes hölgynek és a másik nagyi is végzett, végre mi kerültünk sorra.
     - Jó napot kívánok. A kisfiamnak fáj a füle és szeretném, ha valaki megvizsgálná.
     - Péntekre tudok időpontot adni.
     - Ne haragudjon, de ma kedd van és a fiamnak MOST fáj a füle és NEM pénteken!!!
     - Nagyon sajnálom, de utasítottak, hogyha nem lázas, nem hány és nem vérzik (vagyis nem folyik belőle vér) akkor nem adhatok időpontot csak akkorra amikor szabad időpont van. Én sem értek ezzel egyet, de az előbb is felküldtem valakit és ide telefonáltak, hogy senkit nem tudnak fogadni az előre beírtakon kívül.
     - Ezt maga nem mondja komolyan? Akkor ebben az országban már meg is lehet halni?
     - IGEN!!!
     IGEN volt a válasz. Hitetlenkedve néztem a hölgyre és nem hittem el, amit hallottam. Próbáltam nézni rá könyörgő szemekkel, hátha megesik rajtunk a szíve, de ez nem történt meg. A parancs az parancs. Ő csak végre hajtja a parancsokat vagy különben kirúgják. Ott álltam és szóhoz sem jutottam. Mivel nem vagyok veszekedős fajta sarkon fordultunk a kisfiammal és ott hagytuk a parancsot végre hajtó türelmes hölgyet. Tehetetlen düh fogott el, hogy miként történhet meg ma ilyen Magyarországon. Hogyan engedhetik meg maguknak, hogy egy 7 éves gyereket egyszerűen nem látnak el? Mi jogon utasítottak el minket? Hova menjek ezek után? Ott álltam egy 7 éves kisfiúval és nem tudtam merre induljak. Legszívesebben sírtam és ordítottam volna egyszerre. Nem ismerek egyetlen fülészt sem, aki egyik percről a másikra meg tudta volna vizsgálni a fiamat. Hihetetlenül fel voltam háborodva és mélyen megbántottnak éreztem magam. Nem tudtam mit mondjak a fiamnak és hogyan magyarázzam meg neki, miért nem vizsgálta meg senki ott, ahol eddig mindig ellátták, ha beteg volt.
     A fülfájás nagyon fájdalmas dolog és tudtam, hogy szakorvosi segítségre van szüksége a fiamnak a gyógyuláshoz. Elkezdtük végig járni a városban a magánrendelőket, hátha szerencsénk lesz. Nem volt szerencsénk. Egyik helyen sem rendeltek kedden, sem délelőtt, sem délután. Ezek után már csak az Izsáki úti kórház és a Honvéd kórház maradt. Tudtam, hogy elméletileg egyik helyen sem kötelesek fogadni. De a remény hal meg utoljára, gondoltam próba szerencse. A Honvéd kórháznál kezdtük. Szerencsénkre nem voltak sokan a bejelentkezésnél, de még így is 25 percet vártunk, hogy kiderüljön vajon végre megszánnak-e minket. Mikor sorra kerültünk egy kedves hölgy megkérdezte, hogy mit keresünk ott? Én sorra elmeséltem a kálváriánkat a jószívű hölgynek. Felajánlottam, hogy írjon be engem, kifizetem még a vizitdíjat is csak fogadjon már végre minket egy orvos. A könyörgésem hatásosnak bizonyult. A hölgynek megesett a szíve rajtunk és az utasítás ellenére felküldött minket a doktornőhöz. A kisfiamnak be volt gyulladva a füle és estére már lázas is volt. Tehát talán már időpontot is kaptunk volna 24 órán belül az SZTK-ba.
     De addig is mi a teendő? Egy biztos, ha valaki nem hazudik, hogy lázas akkor nem fogják fogadni. Ha már folyik belőlünk a vér és össze hányjuk a kórházat akkor megint csak jó eséllyel pályázunk arra, hogy lesz a kórházban olyan orvos, akinek lesz ideje megvizsgálni. De ez sem biztos, mert ha nem fizetjük ki a vizitdíjat erre sincs sok esélyünk. Ha lesz sok pénzünk talán lesz annyi orvos ismerősünk, hogy minden bajunkra tudunk megoldást azonnal. De lehet mi nekünk sok pénzünk, ha Kecskeméten nem lehet egyik percről a másikra leakasztani a fogasról egy orvost sem. Tehát marad, hogy tűrjünk. Bár ezt elég nehéz megmagyarázni a gyerekeknek. A másik lehetőség, hogy csak az életképes emberek maradnak életben, a többiek kipusztulnak. Látva, hogy mi folyik az egészségügyben ez nem is olyan elvetendő gondolat. SAJNOS. Én, mint anya ezt azért nem igazán akarom elfogadni. Van még egy 4 éves kislányom is, aki még abban a korban van, hogy nagyon sokat beteg. Szerencsére a háziorvos minden nap rendel és nem sűrűn fordul elő, hogy szakorvoshoz kelljen mennünk. De ezek után nem is tudom mit gondoljak a magyarországi egészségügyi helyzetről. Kisgyerekekről lévén szó előszokott fordulni, hogy a baleseti sebészeten kötünk ki. Kedden a várakozási idő ezen a helyen 3-5 óra között volt, bár 6 év alatti gyereket elméletileg soron kívül fogadnak, de a sorba attól még be kell állni. Vagy vállalja az ember, hogy meglincselik tolakodásért. Én vállalom. De hát ez mégsem megoldás?!
     Megoldás lehet még, hogy ma eldöntjük többet nem leszünk betegek és ugyanezt a gyerekeknek is megtiltjuk. Tehát innentől, ha nem üt el minket az autó már tb-t sem kell fizetnünk, hiszen mi többet nem leszünk betegek és a gyerekeink sem, tehát nem fogjuk igénybe venni az alapvető jogunkat. Nem is értem miért nem jutott ez előbb az eszembe?! Amúgy is utálok beteg lenni, utálok orvoshoz járni, utálok várni és sorban állni, utálok gyógyszerért fizetni és még be is kell azt venni. Tehát utálom az egész betegséget, főleg ha nincs olyan ember a városban, aki segítsen rajtam amikor én beteg vagyok.
     Hogyan jutottunk el idáig? Ezt nem tudom és nem is akarok ezen gondolkodni. Én túl kicsi porszem vagyok ehhez és erről okosan nem tudok beszélni, mert nem értek hozzá. De van két gyerekem, akiket nagyon szeretek és teljesen kétségbe vagyok esve, hogy mi fog történni, ha következőnek szakorvosi segítségre lesz szükségük.
     Mi lesz, ha nekem lesz szükségem szakorvosi segítségre? Tudom a választ. Ma eldöntöm, hogy egy hét múlva el fogom üttetni magam egy autóval. Ma bejelentkezem, hogy egy hét múlva legyen időpontom és biztos, ami biztos ki is fizetem a vizitdíjat.
     Nem hiszem el, hogy ez a megoldás. Bízom abban, hogy ilyen többet nem fog előfordulni és ezért mindent meg is teszek. Értesítem a szükséges szerveket, hogy ma Magyarországon 2007-ben ilyen szörnyűség előfordult.

(forrás: Nemzeti Hírháló)